Mennyire aktuális most ez a cikk, mely 1980-ban jelent meg a Népszabadság hasábjain és hogy most mi ezt meg tudjuk mutatni az olvasóknak nagy szerepe van az arcanum.com Digitális Tudománytárnak.
1980. június 1., vasárnap A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI LAPJA XXXVIII. évfolyam 127. szám
Szaporodó megemlékező napjaink sorában vannak olyanok, amelyek sohasem kophatnak szürkévé. Ezek közé tartozik a pedagógusok napja, mert a folyton változó kisdiákok arcán mindig változatlanul őszinte az a kissé zavart, lelkes, meghatott és hálás mosoly, amellyel a szokásos virágcsokrot évről évre átnyújtják osztályfőnöküknek. Kisiskolás korban még komolyan hiszik, hogy a nevelő az, aki mindent tud, az, aki elvezeti őket a csodák világába.
Évtizedek múlva aztán már tudják, hogy valóban ő volt ifjúságuk utolsó varázslója, akinek minden szavát el kellett volna hinni. Utólag, évtizedek múltán mindenki emlékszik kimagasló tanáregyéniségekre, s ezeket nem az idő jótékony messzeségének varázslata teremti meg, hanem hogy minden tantestületben vannak kimagasló, magával ragadó, varázsos oktatók.
A tárgyilagosságra, az objektív szemléletmódra törekvő neveléstudomány és tanítási gyakorlat korában talán nem arat egyértelmű helyeslést, ha pedagógusnapon a tanár személyes emberi tulajdonságait emlegetjük. De hát az utóbbi években annyit :hivatkoztunk a nevelők hivatástudatára, áldozatkészségére, kértük megértésüket, kértünk nagyobb erőfeszítést tőlük, és ezek ugyancsak személyes emberi tulajdonságok. Nem is lehet igazán elválasztani a kettőt: ember és nevelő egy s ugyanaz a személy, mert vannak ugyan kötelező tantervek, tanmenetek, utasítások, kézikönyvek, módszertani segédletek, de mindenekfölött van a tanár személyisége.
Csak ezen átszűrve lehet gyermekkörelbe hozni a tudnivalót, a követendő példát. Ha a pedagógus nem képes a saját egyéniségéhez igazítani a módszereket, nem tudja szelektálni sem — következésképpen mindent egyformán, azaz sablonnal tanít és tanító automata válik belőle, nem pedig tudatos formálója nemzedékeknek. Kell lenni valami titkának, hogy vannak nem öregedő, mindig vonzó nevelők; az elszürkülés veszélye létezik, de akad, aki elkerüli, akinek mindig friss személyes mondanivalója is van. A pedagógus szakmai tudásának egy része elavulhat, időnként fel kell frissíteni. A jó pedagógus személyes nevelői értékei azonban harmincnegyven év alatt sem kopnak, inkább gyarapodnak, finomodnak az évek múlásával értékesebbek lesznek, ők az igazi nagyjai a szakmának.
Mert a történelem nem lenne számodra ismert, ha nem lenne az arcanum.com az Arcanum adatbázisa
Nem tudom, kapnak-e kellő elismerést. Ha nyugdíjba megy egy pedagógus, többnyire nem szakítja meg kapcsolatait tanítványaival, vissza-viszszajárnak hozzá. Nem ilyen rendezett azonban az iskola és nyugdíjasainak kapcsolata: például sokszor szívesen adnának tanácsot, csak kérik-e? Sokan panaszolják az utóbbi időben, hogy megkopott egy kicsit a pedagóguspálya fénye. Hogy túl sokan sodródnak ide olyanok, akik szükségből jönnek, és nem hivatástudattól vezérelve. Nem tudom, igazuk van-e, azt viszont tudom, nem lehet általában ítéletet hirdetni a nevelői munka értékei fölött.
Sokat változott az iskolai munka tartalma, formája, változik ma is, jó gondolatok és félig kiérlelt koncepciók keresik önzőformáikat; ezt jelzik a szenvedélyes viták, a túlélezett érvek és ellenérvek, melyek egyben azt is mutatják, hogy régebben lefojtott indulatok most szabadon képviselhetik gondolattartalmaikat. Ez pedig önmagában is cáfolata annak az állításnak, hogy devalválódik a nevelői hivatás aranyfedezete, a nevelők hivatástudata. Lehet, sokkal többen tanítanak manapság olyanok, akiknek mást kellene csinálniuk, de sokan vannak olyanok is, akik szenvedélyesen szeretik és éppoly magas színvonalon művelik is hivatásukat, mint a nagy hírű régi nevelők, akiket sokszor nosztalgikusan emlegetünk. A hivatástudat pedig együtt jár az igényességgel, tanítványokkal és önmagukkal szemben.
évek munkája lassan, mint a partot építő — s romboló — víz, megnöveli szakmai-emberi kvalitásukat, hogy ne csak az elvárható átlagot nyújtsák, hanem valamivel többet. Ez teszi széppé elviselhetővé is az évek fáradtságát, s ezt kéri és várja tőlük a társadalom is kimondatlanul, mert megfogalmazni csak az átlagkövetelményeket lehet. Ma is vannak szép számmal, akik nem kevesebb becsvággyal lépnek a tanítványok elé, mint annak idején Kónya Lajos költő-pedagógus: „…tanítani a lét megmaradó / örömeit, a dolog dáridóit, / a töltekező szellem bő vigalmát, a lélek beleélő örömét, / megőrizni a gyermeki szabadság / önfeledtségét, az idő sötét / koraiban bátran bolondozó kedv / csörgő fegyvereit, ki nem fogyó / kíváncsisággal merülni a fölvert / vizek alá — ilyen útravaló / volt tarsolyomban, míg eléjük álltam.” A kezdeti lelkesedést néha bizony lelohasztja a mindennapok nyűgös fáradalma vagy a meg nem értés, a fásultság, esetleg a pedagógusok feje fölött hozott olyan intézkedés, amely őket közelről érinti, vagy amelyben éppen ők lennének a szakemberek A szenvedélyeket felkorbácsolta néhányszor az utóbbi időben néhány ilyen eset.
A növekvőközoktatási demokrácia csalhatatlan jele az, hogy minden értelmes ilyen vélemény nyilvánosságot kaphat, és az is, hogy míg régebben az igazgatói megbízás életre szóló járadék volt, ma már hallani meg nem hosszabbított megbízásokról is. Mozgalmas tanév zárul ebben a hónapban, de nemigen lesz egyhangú a következő sem. Újabb tantervek és tankönyvek jelennek meg és lépnek érvénybe, növekszik a fakultatív tantárgyak száma a gimnáziumokban, több szakközépiskola kezdi meg a szakmunkás-oklevéllel egybekötött érettségit adó új képzési formát, folytatódik a középiskolák eddigi kiképzési rendszerének átalakítása és az egyetemek és a főiskolák átrendezése is elkezdődik lassan. Még felolvasni is sok az előttünk álló változások listáját, pedig — és ugyanakkor — az iskolaszerkezet és oktatási-nevelési tartalom reformját sürgeti a társadalmi fejlődés a türelmetlen szak- és közvélemény. Ebből pedig megint csak a pedagógusokra háruló terhek növekedése következik, mint már annyi új tanévben.
A pedagógusok tudják ezt, s ha panaszkodnak is néha, nem erre, nem a növekvő követelményekre, hanem a valóban elmarasztalható körülményekre, az itt-ott látható feltételek hiányára, és jól is teszik, ha ezek ellen felemelik szavukat. Pénteken a Parlamentben tizenhat legjobb nevelőnek adott át magas kitüntetést az oktatási miniszter. Ezzel a jelképpel fejezte ki oktatási kormányzatunk köszönetét a többi tízezreknek, s mikor gratulálunk a kitüntetetteknek, mi is köszöntjük a nevelők egész széles társadalmát.
