Decemberben mindig van egy pont, amikor az ember megáll a bolt közepén, a kosár félig tele, a feje pedig teljesen. Villognak az akciók, szólnak a karácsonyi dalok, és mintha minden arra suttogna: még nem elég, még kell valami, még egy ajándék, még egy csomag. Ilyenkor könnyű elhinni, hogy a karácsony a vásárlásról szól, a dobozokról, a csillogásról, a fa alá pakolt bizonyítékokról arra, hogy szerettünk, gondoltunk egymásra.
Pedig sokszor nem szeretetből vásárolunk túl sokat, hanem félelemből. Attól félünk, hogy kevés lesz, hogy nem lesz elég jó, hogy csalódást okozunk. Így lesz az ajándékból elvárás, az ünnepből teljesítmény, a készülődésből pedig ideges rohanás. A legfurcsább az, hogy minél több mindent veszünk, annál kevesebb időnk marad arra, amiért eredetileg az egészet csináljuk.
Ebben az időszakban különösen könnyű belecsúszni a „majd megoldom” gondolatába. Egy gyors kölcsön, egy áruhitel, egy pár kattintás, és máris úgy tűnik, minden rendben lesz karácsonyra. Csak éppen az ünnep elmúlik, a csomagolópapír a kukában landol, a gyerekek kinövik vagy megunják az ajándékot, a törlesztőrészlet viszont ott marad velünk januárban is. Olyankor, amikor már nincs fényfüzér, nincs puncsillat, csak a csend és a számlák. A gyors pénz gyors örömet ad, de hosszú ideig tartó szorongást hagy maga után.
Közben valahol egészen máshol lenne a karácsony lényege. Egy lelassult reggelben, amikor nem kell sietni. Egy vacsorában, ami nem tökéletes, de együtt van. Egy beszélgetésben, ami végre nem félbeszakított. Abban, hogy egy estére nem számolunk, nem mérünk, nem hasonlítgatunk. Nem azt nézzük, mennyibe került, hanem azt, mit jelent.
Talán nem baj, ha idén kevesebb ajándék kerül a fa alá. Talán az is ajándék, ha nem veszünk fel hitelt egy pillanatnyi mosolyért, és nem cipeljük át az ünnep terhét a következő hónapokra. A karácsony végül nem a pénzről szól, hanem arról, hogy kicsit közelebb ülünk egymáshoz – és önmagunkhoz is.
