Soós Imre a magyar filmtörténet egyik legnagyobb ígéretű tehetsége volt. Mindössze huszonhét évesen hunyt el, pályája csúcsán, amikor neve már nemcsak itthon, hanem nemzetközi szinten is ismertté vált. Halálának körülményei azonban máig nem tisztázottak, és az évtizedek során egyre több jel utal arra, hogy a hivatalos verzió – a kettős öngyilkosság – súlyos kérdéseket hagy maga után.
Soós Imre 1930-ban született Balmazújvárosban. Szegényparaszti családból származott, ösztönös tehetsége már fiatalon megmutatkozott. A Ludas Matyi című film főszerepével robbant be a köztudatba, majd sorra követték a sikeres alkotások: Dalolva szép az élet, Civil a pályán, Állami áruház. A Körhinta című filmben nyújtott alakítása – Törőcsik Mari oldalán – legendássá vált, Cannes-ban is óriási sikert aratott, a külföldi sajtó „magyar Gérard Philipe”-ként emlegette.
A sikerek mögött azonban egyre súlyosabb belső válság húzódott meg. Soós Imre nehezen viselte a hirtelen jött hírnevet, az állandó megfelelési kényszert, valamint azt, hogy szerepeiben gyakran beskatulyázták „parasztszínésznek”. Saját bevallása szerint ennél többre vágyott, intellektuálisabb, összetettebb feladatokra. Önbizalomhiánya, depressziója és alkoholfogyasztása egyre súlyosbodott.
1956 különösen megterhelő év volt számára. A forradalom idején sokan a rendszer kegyeltjeként tekintettek rá, miközben magánéletében is súlyos csalódás érte: szerelme, Ferrari Violetta külföldre távozott, és egyértelművé vált, hogy nem viszonozza érzelmeit. Soós idegösszeomlást kapott, öngyilkosságot kísérelt meg, majd pszichiátriai kezelésre szorult.
Itt ismerkedett meg kezelőorvosával, dr. Perjési Hedviggel. Kapcsolatuk gyorsan elmélyült, és 1957 tavaszán összeházasodtak. A házasság azonban nem hozott megnyugvást. Kortárs visszaemlékezések szerint kapcsolatuk rendkívül viharos volt, gyakori veszekedésekkel, szélsőséges érzelmi kilengésekkel. Soós Imre édesanyjának később azt mondta: „Anyám, rosszul nősültem.”
1957. június 20-án este Soós Imre még fellépett a Madách Színházban, majd kollégáival és feleségével egy presszóban vacsorázott. Az este végén ismét összevesztek, Soós elviharzott, feleségét egyik barátjuk kísérte haza. Másnap mindkettőjüket holtan találták az Alkotás utcai lakásukban.
A hivatalos rendőrségi verzió szerint kettős öngyilkosság történt: világítógázt engedtek a lakásba. A helyszíni jelentés szerint búcsúlevelet nem találtak, a lakást belülről zárták, az ügyet gyorsan lezárták. A lakást rövid időn belül kitakarították, ezzel számos lehetséges bizonyíték eltűnt.
Azonban több körülmény is komoly kételyeket vet fel. Soós Imre holttestét nem a konyhában találták, hanem a bejárati ajtó közelében, testhelyzete arra utalt, hogy menekülni próbált. Körmei véresek voltak, a küszöböt és a falat kaparta, a boncolás során idegen bőrdarabokat találtak a körmei alatt. Mindez arra utal, hogy az utolsó pillanatokban küzdött az életéért.
Több visszaemlékezés szerint létezett egy búcsúüzenet is, amelyben a feleség az édesanyjának azt írta: „Anyu, ne bántsatok senkit, a gyilkos én vagyok.” Ezt a levelet a hivatalos iratok nem említik. Későbbi kutatások és állambiztonsági jelentések arra is utalnak, hogy dr. Perjési Hedvig korábban más kapcsolatában is kísérelt meg hasonló, gázmérgezéses „kettős öngyilkosságot”, amely akkor sikertelen maradt.
„Az öngyilkosság volt a mániája”
Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában egy nemrég feltárt, Perjési Hedvigre vonatkozó ügynöki jelentésben rögzítették:
Már régen az öngyilkosság volt a mániája, volt egy orvos vőlegénye, akit már évekkel ezelőtt rá akart venni a közös halálra. Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot eloltsa.
Egyes visszaemlékezések szerint a helyszínelő rendőr informálisan elismerte: Soós Imre élni akart. A nyomozást azonban nem folytatták, a hatóságok nem vizsgálták érdemben az idegenkezűség lehetőségét. A korszak politikai légköre sem kedvezett egy botrányos ügy nyilvános feltárásának.
Soós Imre halála mélyen megrázta a magyar művészvilágot. Temetésén hatalmas tömeg vett részt, kollégái és barátai értetlenül álltak a történtek előtt. Bár hivatalosan sokáig öngyilkosként tartották számon, az utókor egyre inkább tragikus áldozatként tekint rá: egy fiatal, érzékeny tehetségként, akit saját lelki válsága, egy végzetes kapcsolat és egy eltussolt ügy sodort a halálba.
A teljes igazság talán soha nem derül ki. De az egyre bővülő visszaemlékezések, dokumentumok és kutatások fényében ma már nehéz egyszerű kettős öngyilkosságként tekinteni Soós Imre halálára.
Müller Péter, aki utoljára látta élve az orvosnőt, a Részeg józanok című regényében örökítette meg a végzetes szerelmet. A műhöz terjedelmes utószót is írt, amelyben így fogalmazott:
Hédi egy hokedlin ülve, félig elhűlt helyzetben, a nyitott gázrezsón hevert. A nyomozó szerint Imre nem akart meghalni. Hogyan került a konyhába, nem tudta. Azt teljesen kizárt dolognak tartotta, hogy bármilyen erőszakos módon, hiszen erősebb volt, mint Hédi, fizikailag kényszeríteni nem lehetett. De élni akart, ez tény. A tiszt sok hasonló esetet látott már, s ezt a helyszíni szemle alapján egyértelműen állítja. Azt is hozzátette: sok értelme a nyomozásnak itt már nincsen, s arra is megkért nagyon nyomatékosan, hogy maradjon köztünk, amit most elmondott, fölösleges nyugtalanítani a hozzátartozókat, s főleg a közvéleményt. Mindketten meghaltak, ez tény, hogy kettőjük közül ki volt az áldozat, mindegy.
A fellelhető források alapján összeállította: Arold Péter
Hivatkozások:
– Wikipédia: Soós Imre életrajza
– NFI Filmarchívum
– Papageno.hu
– 24.hu – visszatekintő cikkek
– WMN.hu
– Nők Lapja archívum
– Horváth Teri visszaemlékezései
– Müller Péter: Részeg józanok
– Korabeli sajtóbeszámolók (Népszabadság, 1957)
