Van egy pont, ahol egy ország már nem magyarázkodik, nem relativizál, nem ködösít tovább. Egyszerűen átlép egy határt. Az a pillanat, amikor a kormány – nyíltan vagy hallgatólagosan – figyelmen kívül hagy egy bírósági döntést, nem technikai hiba, nem kommunikációs félreértés, hanem rendszerszintű állásfoglalás: a jog csak addig érvényes, amíg kényelmes.
A Bors körüli ügy, a nem létező „TISZA-csomag” további terjesztése nem önmagában botrányos. A propaganda természetéről eddig sem voltak illúzióink. Ami igazán megrázó, az az, hogy egy jogerős bírósági döntés sem jelent többé vörös vonalat. Ha egy ítélet útban van, akkor kikerülik. Ha kellemetlen, akkor nem hajtják végre. Ha politikailag hátrányos, akkor egyszerűen nem veszik figyelembe.
Ez a pont már nem a sajtóról szól. Nem a TISZÁról. Nem egy újságról. Hanem arról, hogy ki az úr a jog felett.
Egy jogállamban a bíróság ítélete nem ajánlás. Nem vélemény. Nem politikai álláspont. Hanem kötelező érvényű döntés, amely mindenkire vonatkozik – különösen az államra. Ha a kormány ezt felülírja, akkor kimondatlanul is azt üzeni: a végrehajtó hatalom fölötte áll az igazságszolgáltatásnak.
És innen már nincs visszaút a „normális viták” világába.
Jogosan merül fel a kérdés: ha a kormány nem tartja be a bíróság döntését, akkor miért kellene azt egy állampolgárnak megtennie? Miért kötelező egy végzés, egy hatósági döntés, egy szabály annak, akinek nincs médiája, nincs gazdasági háttere, nincs politikai védettsége? A válasz cinikus, de egyre nyilvánvalóbb: mert vele szemben még működik a szankció.
Ez a kettős mérce a jogállam halálának egyik legbiztosabb jele. Amikor a jog nem általános, hanem szelektív. Amikor nem elv, hanem eszköz. Amikor nem korlát, hanem fegyver.
A legveszélyesebb azonban nem maga a jogsértés, hanem az, hogy mindez következmények nélkül történik. Nincs politikai felelősség. Nincs jogi elégtétel. Nincs intézményi ellenállás. Csak csend, vállrándítás és a normalizáció. Az, hogy „ez van”, „ezt is megszoktuk”.
Pedig amit most látunk, az nem egyedi botlás. Ez állapot. Egy olyan rendszer működése, ahol a bíróság addig fontos, amíg nem zavarja a hatalmat. Ahol a jog addig szent, amíg nem akadály. Ahol a törvény nem mindenkire vonatkozik, csak azokra, akik nem tudják kikerülni.
És ez a pont már nem a politikai oldalak közötti vitáról szól. Ez minden állampolgárt érint. Mert ha egyszer elfogadjuk, hogy a hatalom eldöntheti, mikor kötelező a bíróság, akkor valójában elfogadjuk azt is, hogy a jog többé nem véd meg minket – csak számon kér rajtunk.
Egy ország ott kezd el szétesni, amikor a törvényt már nem tisztelik, csak használják. És ott válik igazán veszélyessé, amikor ezt már nem is szégyellik.
