Van az a pont, amikor nem a történet a lényeg, hanem az, ahogyan valaki belehelyezi magát. A Panyi-ügy pontosan ilyen. Nem azért lett botrány, mert egy újságíró kérdez, kapcsolatot épít vagy információt próbál szerezni. Ez a dolga. Hanem azért, mert közben olyan szerepet kezd el játszani, ami már nincs mögötte.
Ne nevezzük ezt finoman. Ez blöff volt.
Amikor valaki „nagyobbnak adja elő magát”, amikor azt sugallja, hogy rálátása van, befolyása van, kapcsolatai vannak ott, ahol valójában nincs – az nem szakmai eszköz, hanem kockázatos játék. Lehet erre azt mondani, hogy ez az újságírói terep része, hogy néha „pozicionálni kell magunkat”, hogy különben senki nem beszél. Csakhogy van egy határ. És itt ez a határ átlépésre került.
Mert nem mindegy, hogy miről beszélünk. Nem egy önkormányzati parkolóügyről, nem egy helyi konfliktusról, hanem külpolitikáról, titkosszolgálati környezetről, állami szereplőkről. Itt a blöff már nem csak túlzás. Itt már félrevezetés. Itt már következménye van.
Az újságírás nem attól lesz erős, hogy az újságíró eljátssza a bennfentest. Hanem attól, hogy hiteles marad akkor is, amikor nehéz. Amikor nem tud többet, mint amennyit. Amikor nem kell nagyobbnak látszania ahhoz, hogy komolyan vegyék.
Ez az ügy nem arról szól, hogy ki kinek adott át információt, és nem is arról, hogy melyik politikai oldal mit próbál kihozni belőle. Ennél egyszerűbb. Arról szól, hogy egy újságíró túljátszotta a saját szerepét. És ez visszaütött.
Lehet ezt magyarázni, szakmai kontextusba helyezni, relativizálni. De a lényeg nem változik. Ha az újságíró elkezd szerepet játszani, akkor elveszíti azt, amiért egyáltalán hallgatnak rá: a hitelességét.
És ha ez elveszik, akkor már nem az a kérdés, hogy mit derít ki. Hanem az, hogy elhiszik-e neki egyáltalán.
Hirdetés

















