Van egy történet, ami most mindenkit foglalkoztat: egy 19 éves informatikus azt állítja, hogy dezinformálta az Alkotmányvédelmi Hivatalt. És ilyenkor óhatatlanul jönnek a kérdések. Valóban képes lehet erre egy ilyen fiatal? Lehetett-e mögötte bárki, akár külföldi kapcsolat? Kapott-e valamilyen „kiképzést”? Vagy egyszerűen csak az történt, hogy az AH egy helyzetben nem mérte fel pontosan, kivel áll szemben?
Kezdjük azzal, amit kevesen mondanak ki: igen, egy 19 éves ma már képes lehet ilyen helyzetben helytállni. Nem azért, mert különleges képességei vannak, hanem mert ebben a világban nőtt fel. Az információval, a kommunikációval, a szerepjátékokkal való bánás számára nem tanult dolog, hanem természetes közeg. És itt nem arról van szó, hogy valaki „feltör” egy rendszert. Az ilyen ügyek többsége nem technológiai, hanem emberi. Elég, ha valaki elég hitelesnek tűnik, elég következetesen beszél, és képes egy olyan történetet felépíteni, ami első ránézésre összeáll. Ez nem hírszerzői bravúr, hanem jól alkalmazott social engineering.
De akkor mit jelent az a mondat, hogy „dezinformáltam őket”? Ez a kulcs. Ez nem bizonyíték, hanem egy állítás. Egy önértelmezés. Lehet igaz, lehet részben igaz, és lehet az is, hogy utólagos keretezés. Egy biztos: aki így beszél, az nem áldozatként akar megjelenni, hanem szereplőként. Olyanként, aki nem elszenvedte a helyzetet, hanem alakította. Ez már önmagában egy tudatos pozíciófelvétel.
Felmerül a következő kérdés: kellett ehhez kiképzés? A válasz sokkal prózaibb, mint ahogy hangzik. Nem. Az ehhez szükséges készségek ma már nem titkosszolgálati tananyagok, hanem a digitális térben megszerzett rutinok. Kommunikáció, önbizalom, gyors reagálás, és az a képesség, hogy valaki fenntartson egy konzisztens történetet. Ezekkel ma egy fiatal simán rendelkezhet.
És mi a helyzet az ukrán szállal? Lehet-e köze hozzá? Elméletileg bármihez lehet köze bárkinek, de jelenleg nincs olyan bizonyított információ, ami ezt alátámasztaná. Az viszont biztos, hogy az ilyen ügyeknél a „külföldi kapcsolat” gondolata nagyon gyorsan megjelenik, mert egyszerű magyarázatot ad egy bonyolult helyzetre. Könnyebb azt mondani, hogy „valaki mögötte állt”, mint elfogadni, hogy egy rendszerben működő folyamat egyszerűen így alakult.
És akkor a legkényelmetlenebb kérdés: az AH valóban „lukra futott”? Ezt kívülről nem lehet egyértelműen kijelenteni. Egy titkosszolgálat nem egy beszélgetésből dolgozik, nem egyetlen forrásra épít, és nem úgy „hisz el” dolgokat, ahogyan azt a közvélemény elképzeli. Sokkal valószínűbb, hogy egy folyamat zajlott, ahol mindkét fél játszott a maga módján. A szolgálat információt próbált szerezni, a másik fél pedig vagy együttműködött, vagy közben saját történetet épített – és most ezt a történetet halljuk.
A végén tehát nem az a kérdés, hogy egy 19 éves „átverte-e” a titkosszolgálatot. Hanem az, hogy miért tudott egyáltalán olyan helyzetbe kerülni, ahol ez a kérdés felmerül. És talán még inkább az, hogy miért hisszük el ilyen könnyen bármelyik verziót, amit elénk tesznek. Mert ebben az ügyben nem az a legérdekesebb, hogy mi történt, hanem az, hogy ki hogyan meséli el.
