Harmincöt év telt el a rendszerváltás óta.
Harmincöt év, és mostanra rájöttem: nem maradt időm a boldogságra.
Mert mindig volt valami fontosabb. Egy új kormány, egy új remény, egy új válság, egy új hitel.
Éltünk már „felzárkózást”, „nemzeti felemelkedést”, „magyar csodát” — csak épp közben a hétköznapokban semmi sem változott.
A bolti pénztáros még mindig hitelből veszi a gyerek cipőjét.
A fiatal még mindig albérletet fizet, mert a 3%-os CSOK-hitelhez már három gyerek és egy csodában hívő bankár kell.
A nyugdíjas még mindig azon gondolkodik, hogy a gyógyszer vagy a hús férjen bele a hétvégébe.
A kormány közben boldogságot ígér.
De csak részletre.
Kamatostul.
Mert Magyarország ma nem a fejlődő gazdaságból finanszírozza a jövőt, hanem a hitelekből, az eladósodott jövőből.
Lefestik nekünk, hogy ez a „magyar modell”, csak épp a modell már rég szétrepedt.
A kirakatban uniós pénzekből csillog a járda, de mögötte elhagyott iskola, üres orvosi rendelő és elvándorolt fiatal.
Nincs időm a boldogságra, mert folyamatosan túlélni kell.
Mert itt mindenhez pályázat, kapcsolat és engedély kell — még a reményhez is.
Aki megkérdőjelezi, az „hazaáruló”.
Aki gondolkodik, az „liberális”.
Aki dolgozik, az „kiváltságos”.
Nem így képzeltem el az életet, amikor 1990-ben a demokráciát tanultuk.
Azt hittem, a szabadság majd elhozza a boldogságot.
De a szabadságot itthon megszelídítették.
Bevitték a minisztériumba, és ráírták: nemzeti konzultáció.
Most 63 éves vagyok, és azt érzem: nem vágyom sokra.
Csak arra, hogy végre ne féljek a jövőtől,
hogy ne hiteleket, hanem lehetőségeket örökítsünk a gyerekeinkre,
hogy a boldogság ne luxus legyen, hanem jog.
De amíg a kormány kommunikál, mi dolgozunk.
Amíg ők hiteleket vesznek fel, mi visszafizetjük.
Amíg ők „békeharcot” hirdetnek, mi a boltban harcolunk a kasszánál.
És közben telik az idő.
Észrevétlenül.
Észre sem vettem, hogy már nincs időm a boldogságra.
