Az utóbbi időben a mesterséges intelligencia hirtelen lett jelen a mindennapokban. Sokan lelkesednek érte, mások tartanak tőle, megint mások pedig hajlamosak többet belelátni, mint ami valójában. Ez az írás nem technológiai útmutató, és nem is jóslat a jövőről. Sokkal inkább kísérlet arra, hogy tisztázzuk: mit tud az AI, mit nem, és hol húzódik a határ emberi gondolkodás és gépi működés között.
Az elmúlt időszakban az AI hirtelen lett mindennapi beszédtéma. Van, aki lelkesedik érte, van, aki fél tőle, és van, aki úgy beszél róla, mintha valamiféle önálló tudattal rendelkező szereplő lenne. A valóság ennél jóval prózaibb – és éppen ezért fontosabb. Az AI nem gondolkodik, nem dönt, nem „tud” a szó emberi értelmében. Amit tesz, az az, hogy gyorsan, következetesen és meggyőző nyelvezettel rendezi el azokat az információkat, amelyeket mások már korábban létrehoztak.
A félreértések ott kezdődnek, amikor ezt a működést tudásként, sőt tekintélyként kezeljük. Az AI válaszai gyakran magabiztosak, összeszedettek, logikusak – és az ember hajlamos ezt összetéveszteni a szakértelemmel. Pedig itt alapvető különbséget kell tenni ember és gép között. Az embernek adottságai vannak: tapasztalata, ítélőképessége, felelőssége. A mesterséges intelligencia esetében viszont nem emberi adottságokról beszélünk, hanem működési sajátosságokról és technológiai korlátokról. Nem azért nem dönt, mert „nem akar”, hanem mert erre nem képes. Nem azért nem vállal felelősséget, mert elkerüli, hanem mert számára a felelősség fogalma nem létezik.
A mindennapokban az AI akkor válik igazán hasznossá, ha nem helyettesíteni akarjuk vele a gondolkodást, hanem segíteni. Magyarázatot kérünk tőle, nem ítéletet. Ötletet várunk, nem végső választ. Segítséget kérünk a megértéshez, nem felmentést a döntés alól. Ebben a szerepben az AI kifejezetten erős: gyorsít, rendszerez, tisztáz, és sokszor olyan összefüggésekre mutat rá, amelyek felett egyébként átsiklanánk.
Az is jól látszik, hogy az AI-hoz való viszony életkortól és tapasztalattól függően eltérő. A fiatalabbak számára természetes eszköz, amelyet magabiztosan használnak, gyakran kritika nélkül. Az idősebbek gyakran vagy bizalmatlanok vele szemben, vagy túlzott jelentőséget tulajdonítanak neki, mert nem illeszkedik a korábban megszokott tudás- és tekintélyrendszerbe. Ezek a reakciók érthetők, de közös bennük, hogy könnyen félrevezethetnek, ha nincs mögöttük tudatos értelmezés.
A félelem az AI-tól jellemzően nem abból fakad, hogy „túl okos”, hanem abból, hogy sokan nem tudják pontosan, mi is ez valójában. Az AI nem személy, nem partner, nem alany. Úgy van megalkotva, hogy egy emberrel egy időben, személyes hangon kommunikáljon, ezért kelthet intimitásérzetet. Ettől azonban nem válik kapcsolattá – továbbra is eszköz marad.
Éppen ezért az AI használata nem korosztályhoz, végzettséghez vagy foglalkozáshoz kötött, hanem hozzáálláshoz. Azoknak ajánlott igazán, akik kíváncsiak, akik kérdezni akarnak, és akik képesek a kapott válaszokat a helyükön kezelni. Akik nem kész igazságokat keresnek, hanem megértést. Az AI nem elvesz az emberi döntésből, ha jól használjuk, hanem teret ad neki. Időt nyerünk vele, tisztábban látunk általa – de a felelősség továbbra is az emberé marad.
Talán ez a legfontosabb különbség ember és mesterséges intelligencia között: az egyiknek adottságai vannak, a másiknak funkciói. Ha ezt nem keverjük össze, akkor az AI nem fenyegetés, hanem egy jól használható eszköz lesz a mindennapokban – pontosan annyira, amennyire mi értelmesen használni tudjuk.
