Az Iványi Gábor körül zajló ügyeket hivatalosan jogi és adminisztratív kérdésként kezelik. A gyakorlat azonban mást mutat: miközben egyes egyházi közösségek zavartalanul élvezik az állami elismerést és támogatásokat, Iványiék intézményei sorra kerülnek nyomás alá. Ez a történet egyre kevésbé szól hitről, és egyre inkább a politika természetéről.
Az Iványi Gábor körül zajló ügyeket sokáig lehetett jogtechnikai vitaként bemutatni. Egyházi státusz, adminisztratív feltételek, elszámolások, határidők. Csakhogy ez a magyarázat ott kezd el sántítani, ahol más egyházi közösségek – mindenekelőtt a Hit Gyülekezete – zavartalanul élvezik ugyanazt az állami elismerést és támogatási rendszert, amelyet Iványiék esetében elvettek.
A különbség nem hitelvi. Nem teológiai. És nem is jogi értelemben vett „szabálykövetési” kérdés. A különbség tevékenységben, szerepfelfogásban és politikai viszonyban van.
Iványi Gábor közössége évtizedeken át klasszikus szociális egyházi munkát végzett: hajléktalanellátást, iskolákat működtetett, idősellátást, gyermekvédelmet vitt ott, ahol az állam nem volt jelen. Ez nem üzleti modell volt, hanem kiszolgáltatott emberekre épülő szolgálat, amely eleve függött az állami normatíváktól. Amikor ezeket a forrásokat megvonták, nem egy intézményi profit csökkent, hanem konkrét ellátások szűntek meg.
Ezzel szemben a Hit Gyülekezete üzletileg és médiában is erősen integrált szervezet. Saját médiabirodalommal, jelentős belső bevételekkel, vállalkozási jellegű struktúrával működik. Az állami támogatások itt nem létfeltételek, hanem erőforrások. A közösség politikailag nem konfrontatív, kormánykritikus megszólalásai nincsenek, a rendszerrel való együttélés nem konfliktusos.
Ez a különbség önmagában még nem lenne probléma. A gond ott kezdődik, hogy ugyanabban a jogi környezetben az egyik közösség bevett egyház marad, a másik pedig évek óta jogi és pénzügyi szorítás alatt áll. Innen kezdve nehéz azt állítani, hogy pusztán „szabályokról” beszélünk.
A történetnek van egy személyes és politikai rétege is, amelyet gyakran elhallgatnak. Iványi Gábor nem mindig volt ellenfél. A kilencvenes években jó kapcsolatban állt Orbán Viktorral, Orbán gyermekei közül többeket is ő keresztelt, és maga Iványi is szerepet vállalt a közéletben, parlamenti képviselőként is politizált. Ez nem ellenséges viszony volt, hanem együttműködés.
A törés akkor következett be, amikor Iványi nyíltan és következetesen kormánykritikus megszólalásokat tett. Nem burkoltan, nem félmondatokban, hanem egyértelműen. Innentől kezdve indult el az a folyamat, amelynek eredménye ma látható: egyházi státusz megvonása, támogatások elapadása, végrehajtások, folyamatos jogi bizonytalanság.
Lehet azt mondani, hogy „nem Orbán dönt”, hanem intézmények. Formálisan ez igaz. Tartalmilag azonban nehéz elválasztani az ügyet attól a politikai rendszertől, ahol a stratégiai irányok egy kézben futnak össze, és ahol az egyházi elismerés parlamenti, azaz politikai döntés.
Ezért mondható ki: az Iványi-ügy ma elsősorban politikai ügy. A jog nem ok, hanem eszköz. A vita nem hitről szól, hanem arról, mi történik egy közösséggel, ha kritikussá válik, és mi történik vele, ha alkalmazkodik.
A két egyház közötti különbség nem erkölcsi minősítés. Nem arról szól, melyik „jobb” vagy „rosszabb”. Arról szól, hogy milyen típusú egyházi működés fér bele a hatalom logikájába, és melyik válik kényelmetlenné.
És ez már nem Iványi Gábor személyes története.
Ez annak a kérdése, mit jelent ma Magyarországon egyháznak lenni – és mit jelent kritikusnak lenni.
