1971. február 14-én az olasz RAI nézői még nem tudták, hogy egyetlen fehér vonal hamarosan többet fog mondani a világról, mint sok színes, hangos rajzfilm együttvéve. Ekkor került adásba a La Linea, és vele megszületett az a figura, aki nem világból érkezett – hanem maga volt a világ.
Egy vonal. Egy ember. Egy örök morgás.
La Linea figurája nem futott, nem repült, nem mentett meg senkit. Csak haladt előre, és közben folyamatosan reklamált a saját alkotójánál. Ha jött egy szakadék, felháborodott. Ha eltűnt alóla a talaj, dühös lett. Ha megjelent egy akadály, azonnal tudta: ez sem az ő hibája.
És éppen ettől lett zseniális.
La Linea nem hős volt, hanem átlagember. Nem lázadó, hanem kommentátor. Nem forradalmár, hanem az a figura, aki pontosan érzi, hogy a szabályokat valaki más rajzolja – ő pedig kénytelen bennük élni. Egyetlen mozdulattal el lehetett tüntetni alóla a világot, de egyetlen mozdulattal vissza is lehetett rajzolni. Ismerős?
A figura megszületésekor még nem beszéltünk algoritmusokról, rendszerekről, láthatatlan kezekről. De La Linea már akkor tudta: nem az a kérdés, mit mondasz, hanem az, hogy a vonal meddig tart. És ha véget ér, hiába kiabálsz – legfeljebb újrarajzolnak.
Talán ezért működik ma is.
Mert miközben minden egyre bonyolultabb, a helyzet maga változatlan:
mi megyünk előre, a vonal halad, és közben folyamatosan magyarázunk annak, aki rajzol.
Boldog születésnapot, La Linea. Nálunk Menő Manóként futott be a 80-as években.


















