Amikor ma Iránról beszélünk, szinte automatikusan a teokratikus rendszer, a vallási vezetők és a Nyugattal szembeni ellenséges retorika jut eszünkbe.
Ez azonban történelmileg félrevezető leegyszerűsítés. Irán a 20. század közepéig egészen más fejlődési pályán mozgott, és a Ruholláh Khomeini nevével fémjelzett fordulat nem egy „ősi állapot” visszatérése volt, hanem egy megszakadt, ellentmondásos modernizáció következménye.
A második világháború utáni Irán alapvetően világi állam volt. A hatalmat a Pahlavi-dinasztia gyakorolta, élén Mohammad Reza Pahlavi sahhal, aki az országot tudatosan a nyugati minták felé akarta terelni. Teherán az 1950–60-as években nem elszigetelt vallási központként, hanem regionális nagyvárosként működött: egyetemekkel, mozikkal, élénk kulturális élettel, nyugati divattal és jelentős középosztállyal. A nők jogi helyzete – különösen a térséghez képest – kifejezetten előremutatónak számított, az oktatás és az urbanizáció gyors ütemben haladt.
Ez a modernizáció azonban felülről vezérelt volt. A sah hatalma egyre inkább autoriter jelleget öltött, miközben az állam szoros kapcsolatot ápolt az Egyesült Államok-kal és más nyugati hatalmakkal. Az 1953-as puccs, amely Mohammad Mossadegh miniszterelnök bukásához vezetett, mély nyomot hagyott az iráni politikai tudatban. A társadalom jelentős része ekkor tanulta meg, hogy a nemzeti szuverenitás és a külső befolyás kérdése nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati probléma.
A sah által meghirdetett „Fehér Forradalom” a gazdasági és társadalmi átalakítást célozta: földreform, iparosítás, női választójog, oktatási reformok. Ezek a lépések papíron modernizálták az országot, a valóságban azonban széles rétegeket idegenítettek el. A vidéki társadalom megbomlott, a városokba áramló tömegek gyakran perspektíva nélkül maradtak, miközben a politikai részvétel továbbra is erősen korlátozott volt. A titkosszolgálat, a SAVAK, a rendszer fenntartásának szimbólumává vált, és sokak szemében a nyugati érdekek kiszolgálóját testesítette meg.
Ebben a közegben jelent meg Khomeini, aki a hatvanas évek elején még nem forradalmárként, hanem vallási bírálóként lépett fel. Tiltakozása kezdetben nem a modernitás egésze ellen irányult, hanem a sah legitimitását kérdőjelezte meg. Amikor száműzték – előbb Törökországba, majd Irakba –, az iráni társadalom egy része már nem egyszerűen vallási vezetőt látott benne, hanem a rendszerellenes ellenállás szimbólumát. Fontos hangsúlyozni: Khomeini felemelkedése nem a vallás erejét, hanem az állami legitimitás összeomlását jelezte.
Az 1970-es évekre Irán paradox állammá vált. Gazdaságilag regionális nagyhatalom, katonailag erős szövetséges, társadalmilag azonban mélyen fragmentált ország volt. A világi baloldal, a nacionalisták, a vallási hálózatok és az elidegenedett középosztály mind mást akart, de egy dologban egyetértettek: a sah rendszerének mennie kell. Amikor 1979-ben ez megtörtént, a hatalmi vákuumot nem a legmodernebb, hanem a legjobban szervezett erő töltötte be – a síita vallási hierarchia Khomeini vezetésével.
Történelmi szempontból ezért félrevezető azt állítani, hogy Irán „mindig is ilyen volt”. A Khomeini előtti Irán nem volt demokrácia, de nem volt teokrácia sem. Egy autoriter, modernizáló állam volt, amely nem tudta összeegyeztetni a gyors társadalmi átalakulást a politikai részvétellel és a nemzeti önrendelkezés igényével. A forradalom nem visszalépés volt egy ősi állapotba, hanem válasz egy kudarcba fulladt modernizációra.
A mai iráni rendszer megértéséhez nem elég Khomeinit nézni. Látni kell azt az Iránt is, amely előtte létezett: a lehetőségek országát, amelyet a hatalom és a társadalom közötti szakadék tett sebezhetővé. Ez nem felmentés, hanem történelmi tanulság: ahol a modernizáció nem párosul legitim politikai részvétellel, ott a rendszer végül saját ellentmondásai alá temetkezik.
