Ez már hányinger. És nem képletesen. Fizikailag.
Amit Szentkirályi Alexandra neve alatt közzétettek, az nem kampány, nem „erős üzenet”, nem „figyelemfelkeltés”. Ez gyomorfasizmus. Az a fajta politika, amely nem az értelemhez, hanem az ösztönökhöz szól – pontosabban a legprimitívebbhez: a félelemhez. A gyerek félelméhez. A halálfélelemhez.
A kivégzési jelenet nem véletlenül ilyen. Bekötött szemű foglyok, parancsnok, tarkólövés. Ez náci propaganda-esztétika. Nem „emlékeztet rá”, nem „idézi”, hanem használja. És igen, le kell írni: Hitler maga sem ment el ilyen direkt fenyegetésig belpolitikai kampányfilmben, ahol az üzenet ennyire csupasz: ha nem ránk szavazol, meghalsz, és a gyereked végignézi.
Ez nem metafora. Ez nem „erős kép”. Ez vizuális halálfenyegetés.
Aki azt gondolja, hogy „ez csak egy film”, az hazudik magának. A film állítás. És az állítás az, hogy a politikai döntésed következménye a kivégzésed. Ez a logika totalitárius. A demokrácia nyelve az érvelés. A fasizmus nyelve a fenyegetés.
És itt jön Szentkirályi Alexandra felelőssége. Nem lehet elbújni a „nem én csináltam” mögé. Ő leközölte. A saját nevével. A saját arcával. Ezzel jóváhagyta. Aki ezt megosztja, az egyetért vele. Nincs köztes állapot. Nincs „nem vettem észre”. Nincs „csak kampányanyag”.
Mit érez közben? Ez a legijesztőbb kérdés. Mit érez az, aki képes gyerekekkel, kivégzéssel, tarkólövéssel kampányolni? Mit érez, amikor rányom a „megosztás” gombra? Félelmet? Dühöt? Vagy semmit? Mert ha semmit, az még rosszabb.
És beszéljünk a készítőkről is. Milyen gyomor kell ehhez? Milyen szakmai, emberi, erkölcsi állapot az, amikor valaki leforgat egy kivégzést, majd azt mondja: ez jó lesz a választóknak? Vajon mennyit kaptak érte? Mennyi pénz az ára annak, hogy háborús kivégzések képi nyelvét belpolitikai reklámmá silányítsák? Van-e az az összeg, amiért ez rendben van?
Ez a film nem a békéről szól. A béke nem így beszél. A béke nem fenyeget. Ez a film az engedelmességről szól. Arról, hogy félj, maradj csendben, szavazz „jól”, különben meghalsz. Ez a mondat lehetne egy diktatúra tankönyvének első oldala.
Lehet ezt relativizálni. Lehet mentegetni. Lehet azt mondani, hogy „túlzás”. De az igazság az, hogy itt átléptek egy határt. Azt a határt, ahol a politika már nem vitázik, hanem rémiszt. Ahol a gyerek nem jövő, hanem eszköz. Ahol a halál nem tragédia, hanem kampányelem.
Ez nem csak ízléstelen. Ez veszélyes.
És igen, ki kell mondani:
ez a náci propaganda logikája a 21. században, magyar nyelven, magyar választóknak címezve.
Ez már nem politikai vita.
Ez morális összeomlás.
