Miért engedték el Lengyelország adósságát, miért nem a magyarét – és mi történt ezután?
A rendszerváltás időszakában Magyarország és Lengyelország hasonló történelmi pillanatban állt: mindkét ország súlyos külső adóssággal lépett ki a szocialista rendszerből, és mindkettő a nyugati integrációt tekintette stratégiai célnak. Ennek ellenére a nemzetközi pénzügyi rendszer radikálisan eltérően kezelte a két országot.
Lengyelország jelentős adósságelengedést kapott, Magyarország nem. A különbség okai nem erkölcsi vagy „igazságossági” alapon születtek, hanem pénzügyi és geopolitikai logika mentén.
A magyar adósság mint „jó adósság”
Magyarország már a hetvenes évektől aktívan kapcsolódott be a nyugati hitelrendszerbe. A Kádár-korszak gazdaságpolitikája tudatosan választotta azt az utat, hogy külső források bevonásával tartsa fenn a belső stabilitást és az életszínvonalat. Ennek következménye az lett, hogy Magyarország:
– folyamatosan törlesztett,
– nem jelentett fizetésképtelenséget,
– megbízható, kiszámítható adósnak számított.
Ez a nemzetközi pénzügyi világban döntő szempont. A hitelezők szemében Magyarország nem válságövezet volt, hanem fegyelmezett adós. Márpedig a pénzügyi rendszer logikája szerint adósságot nem annak engednek el, aki fizet, hanem annak, aki már nem tud.
Lengyelország mint válságkockázat
Lengyelország helyzete gyökeresen eltért ettől. Az 1980-as évekre az ország gazdasága gyakorlatilag működésképtelenné vált, az adósságszolgálatot nem tudta teljesíteni, és tényleges fizetésképtelenségi állapot alakult ki. Ennél is fontosabb azonban a politikai dimenzió: a Szolidaritás mozgalom révén Lengyelországban tömeges, alulról szerveződő rendszerellenes ellenállás bontakozott ki.
Ez a Nyugat számára nemcsak gazdasági, hanem stratégiai problémát jelentett. Egy lengyel összeomlás könnyen dominóhatást indíthatott volna el Kelet-Európában, veszélyeztetve az egész térség stabilitását. A lengyel adósságelengedés ezért nem jutalom volt, hanem válságkezelő eszköz.
A geopolitikai döntés lényege
A lengyel adósság jelentős részének elengedése a kilencvenes évek elején nem erkölcsi gesztus volt, hanem hideg stratégiai kalkuláció. A cél az volt, hogy az ország gazdaságilag lélegzethez jusson, és politikailag stabil maradjon a demokratikus átmenet során. Magyarország esetében ilyen kényszer nem létezett. A magyar rendszerváltás tárgyalásos, technokrata módon zajlott, komoly társadalmi nyomás nélkül. A Nyugat szemében Magyarország nem jelentett kockázatot, így nem igényelt rendkívüli beavatkozást.
A félreértés: „a lengyelek kaptak, de utána nem kaphattak hitelt”
Gyakran felmerül az az állítás, hogy Lengyelország ugyan kapott adósságelengedést, de ezt követően hosszú időre „elzárták” a hitelpiacoktól. Ez azonban nem felel meg a történelmi tényeknek.
Lengyelország esetében nem létezett olyan időszak, amikor formálisan tiltották volna a hitelfelvételt. Az adósságelengedés nem szankció volt, hanem egy feltételekhez kötött pénzügyi újrarendezés része. A megállapodásokkal párhuzamosan Lengyelország:
– IMF-programokban vett részt,
– multilaterális hiteleket kapott,
– nemzetközi pénzügyi támogatást élvezett a reformok finanszírozásához.
A hitelhez jutás nem szűnt meg, hanem átalakult: a szabadpiaci finanszírozás helyett feltételes, reformokhoz kötött hitelezés vált meghatározóvá. Ezek a hitelek nem büntetésként működtek, hanem a gazdasági stabilizáció eszközeiként.
Magyarország helyzete a rendszerváltás után
Magyarország ezzel szemben az adósság teljes egészét továbbvitte a rendszerváltás utáni időszakba. A folyamatos törlesztés évtizedeken át meghatározta a költségvetési mozgásteret, és hozzájárult a kilencvenes évek megszorító gazdaságpolitikáihoz. A „jó adós” státusz erkölcsi értelemben előnyt jelentett, gazdaságilag azonban nem hozott könnyítést.
A tanulság
A két ország története világosan mutatja, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer nem jutalmazza az alkalmazkodást, hanem a kockázatot kezeli. Lengyelország túl nagy kockázat volt ahhoz, hogy hagyják összeomlani – ezért kapott adósságelengedést és egyidejűleg új, feltételes hitelcsatornákat. Magyarország túl stabil volt ahhoz, hogy „megmentésre” szoruljon – ezért fizetett tovább.
Lengyelország adósságelengedése és azt követő hitelhez jutása nem ellentmondás, hanem egy tudatos stratégia része volt. A nemzetközi rendszer egyszerre csökkentette a terheket és tartotta kézben a reformfolyamatot. Magyarország esetében ilyen beavatkozásra nem láttak okot. A történet egyik legkellemetlenebb tanulsága, hogy a globális gazdaságban nem az erkölcsi teljesítmény, hanem a rendszerszintű kockázat mértéke dönti el, ki kap segítséget.
