A progresszív adózásról mindig nagyon határozott véleménye van mindenkinek. Leginkább azoknak, akik biztosan tudják, hogy ők majd rosszul járnak, és azoknak, akik ugyanilyen biztosan tudják, hogy majd más jár rosszul. A részletek iránti érdeklődés ilyenkor általában meglepően alacsony.
A progresszív adó ugyanis papíron rendkívül egyszerű. Aki többet keres, többet fizet. Aki kevesebbet, kevesebbet. Ez eddig még olyan, mint egy nagyon udvarias matematikaóra. A gond ott kezdődik, amikor a kérdés már nem az, hogy mennyit, hanem hogy mikor, hol és ki szerint számít soknak.
Amikor mindenki gazdagabb, mint gondolta
A progresszív adó egyik sajátossága, hogy mindenki talál benne egy sávot, ami éppen fáj. Aki a legalsóban van, attól fél, hogy majd egyszer feljebb kerül. Aki középen, attól, hogy őt nézik majd gazdagnak. Aki pedig felül, az már eleve úgy érzi, hogy őt mindig nézik.
Így alakul ki az a különös helyzet, amikor egy országban egyszerre:
- senki nem tartja magát gazdagnak,
- mindenki biztos benne, hogy más viszont az,
- és mindenki szeretné, ha a progresszív adó pont egy sávval felette kezdődne.
Ez az a pont, ahol a társadalmi vita lassan átvált pszichológiába.
Skandináv mosoly, magyar gyanakvás
Ha szóba kerül, hogy máshol – mondjuk északabbra mondjuk Dániában – ez működik, azonnal elhangzik a klasszikus mondat:
„Igen, de ott mások az emberek.”
Ez egy nagyon praktikus mondat. Nem kell vele vitatkozni, nem kell számolni, nem kell adatokat nézni. Elég csak megállapítani, hogy mi mások vagyunk, és máris kész a magyarázat arra, miért nem működhet itt semmi úgy, ahogy máshol.
Pedig a progresszív adó nem attól progresszív, hogy barátságos, hanem attól, hogy bonyolult. És a bonyolult dolgok iránt hagyományosan kevés a türelem – főleg, ha a fizetésünkről van szó.
Amikor az adóterv már önmagában politikai állatfaj
Érdekes módon a progresszív adóról szóló viták ritkán jutnak el odáig, hogy konkrét számokról beszéljünk. Sokkal gyakoribb, hogy:
- valaki szerint ez igazságos,
- más szerint büntető jellegű,
- a harmadik szerint pedig úgyis mindegy, mert „úgysem úgy lesz”.
Így a progresszív adó lassan nem gazdasági eszköz, hanem szimbolikus lény lesz. Egyfajta politikai totem, amire mindenki rávetíti a saját félelmeit és reményeit. Van, akinek az egyenlőség ígérete, másnak a jólét vége, megint másnak csak egy újabb rubrika az Excelben.
A végén úgyis a számológép győz
A progresszív adózásról szóló viták végén általában nem születik konszenzus. Viszont születik rengeteg számítás, ellen-számítás, „ha így lenne” és „ha úgy lenne” forgatókönyv. A végén pedig ott ülünk mindannyian a számológéppel, és próbáljuk eldönteni, hogy most akkor mi is lennénk ebben a rendszerben: nyertesek, vesztesek, vagy csak kissé idegesek.
Egy biztos: a progresszív adó nem unalmas. Már csak azért sem, mert ritkán szól magáról az adóról. Sokkal inkább arról, hogy ki hol látja magát egy képzeletbeli ranglétrán – és mennyire szeretné, ha az a létra inkább lefelé lenne hosszabb.
