Na, kérem szépen, én eddig azt hittem, a múzeum olyan hely, ahová az ember bemegy, vesz jegyet, nézi a képet, majd hazamegy. De kiderült, hogy ez csak a népnek van így. A rendes, nemzeti alapon berendezett politikus nem megy múzeumba. A múzeum megy hozzá.
A sajtó szerint a Karmelitában és más kormányzati épületekben nem holmi IKEA-poszterek lógtak a falon, hanem múzeumi műtárgyak: Mednyánszky, Márffy, Egry, Szinyei, Lotz, Benczúr, Vaszary – szóval nem az a kategória, amit az ember akciósan vesz a folyosóra, mert jól mutat a cipősszekrény felett. A HVG szerint csak a Szépművészeti Múzeumból és a Magyar Nemzeti Galériából 97 műtárgy került dekorációként a Karmelitába, továbbiak pedig Rogán Antal minisztériumába.
És akkor ott van Kövér László esete, ami különösen szép darabja a nemzeti lakberendezés történetének. A beszámolók szerint Tisza István egykori házelnöki székét a Nemzeti Múzeum állandó kiállításából vitték el, hivatalosan az Országház múzeuma felé, aztán a szék végül nem vitrint kapott, hanem házelnöki ülepet. Tizennégy évig. Ez már nem történelemtisztelet, ez történelmi ráülés.
A kedvencem mégis az, amikor a közvagyon már nem is közvagyonként viselkedik, hanem úgy, mint egy rokoni kölcsönkapott fúrógép: „majd visszaadjuk, csak még kell”. Csak itt nem fúrógépről beszélünk, hanem festményekről, bútorokról, történelmi relikviákról. A HVG összegzése szerint volt olyan műtárgy is, amelyet 25 éve nem adtak vissza, Stromfeld Aurél kanapéjának pedig nyoma veszett.
Szóval ülök itt a belvárosi kolbászom mellett, és próbálom megérteni: ha én elviszek egy széket a múzeumból, az lopás. Ha ők viszik el, az vagyonkezelés. Ha én leakasztok egy festményt, kijön a rendőr. Ha ők akasztják ki, kijön a belsőépítész.
Ez az ország tulajdonképpen egy nagy nemzeti svédasztal lett: aki elég közel ül az asztalfőhöz, annak jut festmény, kanapé, szék, kastély, iroda, szivarszoba, panoráma. A többieknek meg marad a belépőjegy, a kordon, meg a magyarázat, hogy ez mind a nemzet dicsősége.
Csak tudják, van ezzel egy apró baj.
A nemzet nem ugyanaz, mint a nappali.
A közgyűjtemény nem bútorraktár.
A történelem nem ülőalkalmatosság.
És Tisza István széke sem arra való, hogy valaki tizennégy évig abból nézze le a fél országot.
Helmut szerint most már ideje lenne minden műtárgy mellé kiírni:
„Kérem, ne nyúljon hozzá! Kivéve, ha miniszter, házelnök, államtitkár, vagy megfelelően nemzeti rokonszenvvel rendelkező belsőépítész.”
