Az elmúlt hetek eseményei nem elszigetelt ügyek, hanem ugyanabba az irányba mutató jelek. Közpénzből vásárolt nyuszimotorokat osztogatnak fideszes politikusok saját arcukkal és Facebook-oldalukon, miközben százmilliárdok sorsa tisztázatlan, a kórházak állapota siralmas, a gyermekvédelem válságban van, a politikai kommunikáció pedig egyre inkább a támadásokról, nem a válaszokról szól.
A nyuszimotorok ügye önmagában nem lenne ügy. De amikor a politikai szereplők pártzászló alatt, gyerekeket megajándékozva próbálnak közpénzből kampányhatást elérni, akkor elmosódik az állam és a párt határa. Ez nem felelős kormányzás, hanem propaganda, amely közpénzt használ fel saját célra. Ez pedig nem csak etikai kérdés – ez a hatalomgyakorlás módját jellemzi.
Közben egy 600 milliárd forintos tétel kapcsán nincs vizsgálat, nincs nyilvános elszámolás, nincs következmény. Egy működő jogállamban a közpénzek útját nem politikai ízlés, hanem törvények követik. Itt viszont egyre inkább az látszik: bizonyos ügyek érinthetetlenek, bizonyos emberek felett nem lebeg felelősség. A nyilvánosság nem kap választ, csak hallgatást vagy támadást.
Az egészségügyben tovább nő a feszültség, de válaszok helyett csak sértések jönnek. A kórházak állapotáról nem lehet nyíltan beszélni, mert aki ezt megteszi, azt az államtitkár kiparancsolja a kórházakból. Nem érvel, nem cáfol, csak kiabál. Ez nem kormányzás, hanem elhárítás. Miközben az orvosok, ápolók és betegek naponta szembesülnek azzal, hogy az ellátórendszer rogyadozik.
A Szőlő utcai gyermekotthonban sorozatban távoznak a vezetők, miközben a kormányközeli kommunikáció bűnözőként bélyegzi meg a bentlakó fiatalokat. Az állam itt nem a gyerekek pártján áll, hanem saját maga ellen védi a rendszert. Amikor a problémát nem feltárni, hanem letagadni próbálják, a felelősség nem oldódik meg, csak elodázódik.
Együttesen ezek az ügyek egy mintázatot adnak ki. A közpénz átláthatósága gyenge, a felelősség elkerülhető, a válaszok helyét a propaganda vette át. A felelős kormányzás nem azt jelenti, hogy nincsenek hibák, hanem azt, hogy azoknak következménye van. Ma viszont egyre inkább az látszik: a rendszer nem reagál a hibára, hanem rátámad arra, aki kimondja.
