A 2025. év nem volt hagyományos esztendő a világban, a felfordulás, a békétlenség a geopolitikai átrendeződés nem kímélte a fekete kontinenst, különösen annak középső és nyugati régióját sem.
Három ország, Burkina Faso, Mali és Niger szakított a hagyományos francia kötődéssel és az önállóság útjára lépve új partnerséget hozott létre. Sikertörténetről még nincs szó, sőt, Ibrahim Traoré burkina fasói elnök nemrégiben a régió „fekete teléről” vizionált. Ez a kijelentés sokak számára drámai túlzásnak tűnhet, mégis érdemes komolyan venni. A kifejezés ugyanis nem puszta retorikai eszköz: egy olyan geopolitikai helyzetre utal, amelyben Nyugat-Afrika stratégiai jelentősége gyorsan növekszik, és ezzel együtt a térség körüli nemzetközi feszültségek is erősödnek. A kontinens nyersanyagkincsei, az új regionális szövetségek és a globális hatalmi átrendeződés egyaránt hozzájárulnak ahhoz, hogy a következő évek meghatározó kérdése legyen: vajon képesek-e az afrikai államok saját erőforrásaik felett szuverén módon rendelkezni, vagy újabb külső befolyási kísérletek célpontjává válnak.
A Száhel-övezetben több mint egy évtizede zajló fegyveres konfliktusok sokáig olyan képet mutattak, mintha autonóm terrorcsoportok destabilizálnák a térséget. Ez nem alaptalan, ugyanakkor a fegyveres csoportok működését gyakran határokon átnyúló logisztikai hálózatok, rejtett finanszírozási csatornák és geopolitikai érdekek is befolyásolták. A tartós instabilitás pedig legitimálta a külföldi katonai jelenlétet, amelyet több afrikai kormány egyre kritikusabban szemlélt.
Ebben a helyzetben jelentett fordulópontot a Száheli Államok Konföderációjának (AES) létrejötte, amely Burkina Fasót, Malit és Nigert fogja össze. A szövetség külpolitikai orientációja a nyugati kapcsolatok gyengülését és az alternatív partnerek – köztük Oroszország – felé való nyitást tükrözi.
Az elmúlt években ez a három ország egyaránt jelentős politikai fordulatokon ment keresztül, amelyek közös jellemzője a katonai vezetés megerősödése és a nyugati – különösen francia – befolyás csökkenése. Mindhárom országban a hatalom megszerzése katonai puccsal történt, amelyet a lakosság egy része a biztonsági helyzet romlására és a korábbi kormányok gyengeségére adott válaszként értelmezett.
A hatalomra került, egyenruhás vezetők több területen is új külpolitikai irányt jelöltek ki. A francia csapatok kivonása után mindhárom ország fokozta együttműködését Oroszországgal, különösen a biztonságpolitika és a katonai támogatás terén. A nyilvános kommunikációban ez gyakran a „szuverenitás visszaszerzéseként” jelenik meg, míg a közeledés mögött ténylegesen a biztonsági garanciák keresése és a nyugati partnerekkel való történelmi konfliktusok állnak.
A közös katonai műveletek, a hírszerzési együttműködés és a határokon átívelő koordináció látványosan megerősítette a térség államainak önálló fellépését. A térség politikai átalakulása egy szélesebb regionális trend része, amelyben a biztonsági válság, a társadalmi elégedetlenség és a geopolitikai versengés egyszerre alakítja a külpolitikai irányváltást. Az AES sikerei sokak szerint azt mutatják, hogy a korábbi, külső szereplők által is befolyásolt biztonsági modell helyett egyre inkább regionális megoldások kerülnek előtérbe.
A geopolitikai feszültségek egyik új forrása a nigériai Dangote-finomító megnyitása. Afrika legnagyobb olajfinomítója napi 650 ezer hordós kapacitásával elvben lehetővé teszi, hogy a kontinens saját nyersanyagát helyben dolgozza fel, csökkentve az importfüggőséget. Ez nem csupán gazdasági kérdés, a helyi finomítás erősítheti az afrikai országok tárgyalási pozícióját, és hosszabb távon akár alternatív kereskedelmi elszámolási rendszerek felé is nyithat.
A globális olajpiac azonban szorosan összefonódik a dollár nemzetközi szerepével. A „petrodollár” rendszer fennmaradása az Egyesült Államok gazdasági befolyásának egyik alapja, ezért minden olyan fejlemény, amely a dollártól eltérő elszámolási módokat erősíti, érzékeny kérdésként jelenik meg. Ebben a kontextusban értelmezik sokan azokat a politikai és katonai lépéseket is, amelyek Nigériát érintik. Egyes elemzések szerint a térségben végrehajtott amerikai légicsapások vagy a politikai retorika változása nem csupán terrorellenes célokat, köztük a „keresztény közösségek védelmét” szolgálhatja, hanem szélesebb stratégiai üzenetet is hordozhat.
Az Egyesült Államok több nyugat-afrikai országból – köztük Nigerben, Nigériában, Sierra Leone-ban, Gabonban, Szenegálban, Kamerunban – is visszahívta nagyköveteit az elmúlt időszakban. A hivatalos indoklás diplomáciai stratégia-felülvizsgálatról szól, ám a lépés elsősorban olyan országokat érint, amelyek jelentős stratégiai erőforrásokkal rendelkeznek: olajjal, gázzal, uránnal, arannyal vagy mangánnal. A személyi változások lehetőséget adnak arra, hogy a külpolitikai irányvonalat szorosabban igazítsák az amerikai érdekérvényesítéshez.
A háttérben sokan egy olyan folyamatot látnak, amelyben a mérsékeltebb diplomáciai szereplők helyét határozottabb, konfrontatívabb irányvonalat képviselő diplomaták vehetik át. Ez önmagában még nem jelent konfliktust, de jelzi, hogy a térség stratégiai jelentősége növekszik, és a nagyhatalmak is újraértékelik pozícióikat.
Nyugat-Afrika a 21. század egyik legfontosabb nyersanyag-övezete. A térségben található arany, urán, lítium, foszfát, kobalt, valamint a jelentős olaj- és gázkészletek mind olyan erőforrások, amelyek a globális gazdaság és technológiai fejlődés szempontjából kulcsfontosságúak. A hadiipar, az energetikai átmenet, a digitális technológiák és a mezőgazdaság egyaránt ezekre épül.
A „fekete tél” kifejezés ebben az összefüggésben arra utal, hogy a nyersanyagokért folytatott verseny akár közvetlen konfliktusokhoz is vezethet. A történelemben számos példa akad arra, hogy a stratégiai erőforrások birtoklása vagy elvesztése háborúkhoz vezetett. A kérdés ma az, hogy a globális hatalmi átrendeződés idején képesek-e a térség országai elkerülni a külső beavatkozásokat, és saját érdekeik mentén alakítani jövőjüket.
A Száheli Államok Konföderációja sokak szerint az afrikai szuverenitás egyik legmarkánsabb kísérlete az elmúlt évtizedekben. A tagállamok célja, hogy saját biztonsági és gazdasági modelljüket építsék fel, csökkentve a külső függőséget. Ez azonban óhatatlanul ütközik azokkal a nemzetközi érdekekkel, amelyek a térség erőforrásaihoz való hozzáférést stratégiai kérdésként kezelik. A következő években az AES sikere vagy kudarca meghatározhatja, hogy a kontinens más régiói mennyire mernek hasonló önállósodási törekvésekbe kezdeni.
A „fekete tél” nem elkerülhetetlen forgatókönyv, inkább figyelmeztetés. A térség jövője azon múlik, hogy az afrikai államok mennyire tudják megerősíteni intézményeiket, átláthatóvá tenni gazdasági folyamataikat, és olyan regionális együttműködéseket kialakítani, amelyek csökkentik a külső beavatkozás lehetőségét. A civil társadalom szerepe is kulcsfontosságú: a társadalmi ellenálló-képesség, a politikai tudatosság és a gazdasági önállóság mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a térség ne váljon nagyhatalmi versengés terepévé.
A kérdés tehát nem az, hogy lesz-e „fekete tél”, hanem az, hogy a térség országai képesek-e olyan politikai és gazdasági struktúrákat építeni, amelyek ellenállnak a külső nyomásnak, és biztosítják a saját erőforrásaik feletti szuverén rendelkezést. Ha ez sikerül, akkor a fenyegető tél helyett valóban egy új, stabilabb korszak kezdődhet Nyugat-Afrika számára.
