Grönland története kívülről gyakran tűnik egzotikusnak és távolinak, valójában azonban nagyon is ismerős mintázatot követ: nagyhatalmi érdekek, „jó szándékú” döntések és egy őslakos közösség, amelyet soha nem kérdeztek meg a saját sorsáról.
A hatalmas szigetet az inuit – kalaallik – nép lakta évszázadokon át, saját nyelvvel, társadalmi renddel és túlélési tudással, amikor a skandináv világ először kapcsolatba lépett vele. A viking jelenlét rövid epizód volt, de a norvég–dán korona később is jogfolytonosságra hivatkozott, és ezt a hivatkozást a 18. századtól tényleges uralommá is tette.
Dánia nem klasszikus hódítással szerezte meg Grönlandot. Misszionáriusok, kereskedelmi monopóliumok és közigazgatási jelenlét révén fokozatosan vonta ellenőrzése alá a területet. A sziget zárt gyarmat lett: a külvilággal való kapcsolatot Koppenhága szabályozta, az oktatás, az egészségügy és a közigazgatás dán kézbe került. Az inuit lakosságot nem ellenségként kezelték, hanem „védendő”, „fejlesztendő” közösségként – ez a paternalista szemlélet később súlyos következményekkel járt.
A 20. század elején Grönland már nemcsak Dániának volt fontos. Az Egyesült Államok számára az Észak-Atlanti térség stratégiai jelentőségűvé vált, különösen a világháborúk közeledtével. Ekkor született meg az a megállapodás, amelyet gyakran félreértenek: az USA nem Grönlandot vásárolta meg, hanem 1917-ben megvette Dániától a Dán Nyugat-Indiát, a mai Amerikai Virgin-szigeteket. A tranzakció mögött azonban több volt puszta ingatlanüzletnél. Az Egyesült Államok cserébe diplomáciailag elismerte, hogy Grönland Dánia fennhatósága alá tartozik, és lemondott minden területi igényről. A Karib-térség az USA biztonsági érdekszférájába került, Grönland pedig jogilag is végleg Dániához kötődött.
A második világháború idején az amerikai jelenlét Grönlandon katonai valósággá vált: bázisok, repterek és radarok épültek, miközben a formális szuverenitás továbbra is dán maradt. Ez a kettősség – dán igazgatás, amerikai stratégiai jelenlét – egy sajátos helyzetet teremtett, amelyben a grönlandi lakosság továbbra is kívül maradt a döntéseken. 1953-ban Grönlandot hivatalosan is Dánia részévé tették, megszüntetve a gyarmati státuszt, de a hatalom gyakorlása érdemben nem került át Nuukba.
Ebben a közegben született meg a 1960–70-es évek egyik legsúlyosabb skandináv botránya. A dán állam a grönlandi népesség gyors növekedését problémaként értelmezte, és a megoldást nem társadalmi párbeszédben vagy választási lehetőségekben látta, hanem központi beavatkozásban. Inuit lányok és nők ezrei kaptak spirált vagy más fogamzásgátló eszközt anélkül, hogy valódi tájékoztatást kaptak volna, sok esetben kiskorúként, beleegyezés nélkül. A cél nem az egyéni egészségvédelem volt, hanem a demográfiai szabályozás. Ami akkor „modernizációként” jelent meg, azt ma reprodukciós jogsértésként tartják számon.
Dánia az elmúlt években elismerte a történtek súlyát, vizsgálatokat indított és bocsánatot kért, de a sebek mélyek maradtak. Grönland autonómiát kapott, saját parlamenttel és kormánnyal, ám a külügy, a védelem és a pénzügyi rendszer továbbra is Koppenhága kezében van. A múlt tapasztalatai – a nagyhatalmi alkuk, az őslakosok feje fölött meghozott döntések, a „jó szándék” mögé bújtatott erőszak – ma is erősen táplálják a függetlenségi törekvéseket.
Grönland története így nem pusztán egy északi sziget krónikája. Inkább emlékeztető arra, hogyan működik a hatalom akkor, amikor stratégiai érdekek, diplomáciai alkuk és technokrata megoldások felülírják az emberi önrendelkezést. És arra is, hogy ezek a történetek nem a múltban maradnak – csak a szereplők és a földrajzi nevek változnak.
