Az egyre súlyosabb aszály és a vízhiány miatt már nem az a kérdés, hogy szabad-e locsolni, hanem az, hogy mit öntözünk. Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze szerint a városi fák életben tartása elsőbbséget élvez a pázsitlocsolással, az autómosással vagy a medencék feltöltésével szemben.
Magyarországon az elmúlt időszak rendkívüli szárazsága ismét ráirányította a figyelmet a hazai vízgazdálkodás állapotára. Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában Bardóczi Sándor arról beszélt, hogy a vízhiányt nem lehet néhány gyors intézkedéssel megszüntetni. A vízgazdálkodási és környezeti rendszerek átalakítása hosszú éveket, sok esetben évtizedeket igényel.
Budapest főtájépítésze szerint káros, amikor politikusok azt sugallják, hogy egy új kormány vagy önkormányzat egyik napról a másikra képes megoldani az aszály, a kiszáradó talajok és a vízhiány problémáját. Egy nagyobb vízügyi vagy környezetvédelmi beruházás előkészítéséhez tervezésre, engedélyezésre, közbeszerzésre és kivitelezésre van szükség. Ezek a folyamatok még gyorsított eljárásban is éveket vehetnek igénybe.
Nem minden locsolás számít pazarlásnak
Bardóczi Sándor szerint aszály idején valóban vissza kell fogni a felesleges vízhasználatot, de ebből nem következik, hogy minden öntözést le kell állítani.
A rendszeresen nyírt, élénkzöld pázsit fenntartása hatalmas vízmennyiséget igényel. A főtájépítész úgy véli, hogy tartós szárazság idején nincs létjogosultsága annak, hogy ivóvízzel próbáljunk haragoszöld gyepet fenntartani. A természetes módon megsárguló fű az őszi esők után általában képes regenerálódni.
A fiatal városi fák helyzete azonban egészen más. Gyökérzetük még nem ér el a talaj mélyebb, nedvesebb rétegeibe, ezért rendszeres vízutánpótlás nélkül könnyen elpusztulhatnak. Ezek a fák néhány év vagy évtized múlva árnyékot adnak, hűtik az utcákat, megkötik a port, valamint párologtatásukkal mérséklik a városi hőszigethatást.
Bardóczi szerint ezért a fák öntözése fontosabb, mint a medencék feltöltése, az autómosás vagy a vízigényes díszpázsit fenntartása. Fák nélkül ugyanis nem lesz árnyék, a túlmelegedő városi környezet pedig közvetlen egészségügyi veszélyt jelenthet az emberek számára.
Nemcsak az eső hiányzik, a vizet sem tartjuk meg
A magyar vízgazdálkodás egyik alapvető problémája, hogy az ország területére érkező vizet hosszú időn keresztül elsősorban minél gyorsabban elvezetendő veszélyforrásként kezelték.
A folyók szabályozása, a belvizek elvezetése, a vizes élőhelyek lecsapolása és a mezőgazdasági területek intenzív művelése együttesen csökkentette a táj természetes vízmegtartó képességét. Emiatt amikor sok víz érkezik, igyekszünk gyorsan elvezetni, amikor pedig aszály van, öntözővízért küzdünk.
Bardóczi szerint a folyók mentén található mélyebben fekvő, időszakosan vízjárta területek egy részét ki kellene vonni az intenzív szántóföldi művelésből. Ezek a területek természetes víztározóként működhetnének: visszatartanák a vizet, párologtatnának, hűtenék a környezetet, javítanák a talaj állapotát, és élőhelyet biztosítanának számos növény- és állatfajnak.
A főtájépítész szerint körülbelül másfél millió hektár olyan mély fekvésű terület található Magyarországon, amelynek egy részén az intenzív mezőgazdaság helyett ökológiai vízmegtartásra lenne szükség. Korábban azonban az ilyen elképzeléseket sokszor elutasították, miközben az állam egyszerre támogatta az öntözést és fizetett kártérítést a belvíz által okozott károkért.
Az akkumulátorgyárak vízigénye is szóba került
Bardóczi Sándor az interjúban és korábbi megszólalásaiban arra is felhívta a figyelmet, hogy Magyarország jó minőségű termőföldjeire jelentős vízigényű ipari beruházásokat, köztük autó- és akkumulátorgyárakat telepítettek.
Ezek az üzemek nem feltétlenül közvetlenül a Dunából vagy más folyókból veszik ki a vizet. Sok esetben azonban ugyanazokat a felszín alatti, parti szűrésű vagy regionális vízbázisokat használják, amelyek a lakossági ivóvízellátásban is szerepet játszanak.
A főtájépítész különösen problematikusnak tartja, amikor vízhiánnyal küzdő térségekben olyan ipari fejlesztések valósulnak meg, amelyek nagy mennyiségű réteg- vagy ivóvíz-minőségű vizet igényelnek. Véleménye szerint ez tovább növelheti az egyébként is sérülékeny helyi vízkészletekre nehezedő nyomást.
A Balatont sem lehet végtelenségig körbeépíteni
A beszélgetésben szóba került a Balaton állapota is. Bardóczi szerint hosszú távon hibás irány volt a tópart egyre intenzívebb beépítése, a nádasok visszaszorítása és a természetes vizes élőhelyek leválasztása a tóról.
Úgy fogalmazott, hogy a vasútvonalak, utak, lakóparkok, kikötők és partfeltöltések fokozatosan „levágták a Balaton lábait”. A tónak ugyanis nemcsak a nyílt vízfelületre, hanem a körülötte elhelyezkedő mocsarakra, nádasokra és időszakosan vízjárta területekre is szüksége van.
A Kis-Balaton mellett a Nagyberek és a Szigliget környéki vizes élőhelyek rehabilitációja is hozzájárulhatna a tó természetes vízháztartásának javításához. A főtájépítész szerint újabb kikötők, nádasirtások és parti lakóparkok helyett ezeknek a természetes rendszereknek a helyreállítására lenne szükség.
A száraz fű túlélhet, a kiszáradt fa nem
Az interjú egyik legfontosabb üzenete, hogy a víztakarékosság nem egyszerűen azt jelenti: mindent vagy semmit sem locsolunk.
A háztartásoknak, önkormányzatoknak és vállalkozásoknak különbséget kell tenniük a nélkülözhető és a valóban fontos vízfelhasználás között. A díszpázsit néhány hétre kisárgulhat, az autómosás elhalasztható, a medence feltöltése pedig nem alapvető szükséglet. Egy fiatal fa viszont egyetlen súlyos aszályos időszak alatt elpusztulhat, és több évtized kell ahhoz, hogy egy másik fa ugyanakkora árnyékot adjon helyette.
Bardóczi Sándor szerint a jelenlegi vízhiány nem csupán átmeneti kellemetlenség, hanem annak a jele, hogy Magyarországnak alapjaiban kell megváltoztatnia a vízről, a mezőgazdaságról és a városi zöldterületekről való gondolkodását.
A jó tervek elkészítéséhez évekre, a megvalósításhoz évtizedekre lehet szükség. A legnehezebb feladat azonban talán a szemléletváltás: annak elfogadása, hogy a víz nem korlátlanul rendelkezésre álló, olcsó erőforrás, hanem egyre értékesebb természeti kincs.
A kérdés tehát nem egyszerűen az, hogy locsoljunk-e. Hanem az, hogy a rendelkezésünkre álló vizet életben tartó fákra, vagy könnyen nélkülözhető kényelmi célokra használjuk fel.
