Az ügynökakták és a hírhedt mágnesszalagok titkosításának teljes feloldásáról és nyilvánosságra hozataláról egyeztettem Cseh Gergő Bendegúzzal, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatójával.
Az 1956-os forradalom 70. évfordulója előtt egy nappal, október 22-én teljesítjük a rendszerváltás egyik legfontosabb ígéretét: nyilvánosságra hozzuk és kereshetővé tesszük a meglévő iratanyagot.
Emellett vizsgálóbizottságot hozunk létre az 1988 és 2000 közötti privatizáció és “spontán privatizáció” kapcsán végrehajtott szabad rablás haszonélvezőinek feltárására és az esetleges állambiztonsági és pártállami érintettségük bemutatására.
írta Magyar Péter közösségi oldalán
Van néhány mondat a magyar közéletben, amely harminc éve visszhangzik, mégis sosem teljesült igazán. Az egyik ilyen a rendszerváltás egyik legfontosabb ígérete: az ügynökakták nyilvánossága. Most ismét előkerült. Magyar Péter bejelentése szerint október 22-én, az 1956-os forradalom 70. évfordulójának előestéjén teljes körűen hozzáférhetővé és kereshetővé tennék az állambiztonsági iratokat, miközben vizsgálóbizottság tárná fel a rendszerváltás utáni privatizáció nyerteseit és azok esetleges múltbeli kötődéseit.
Első ránézésre ez egy erős, szimbolikus gesztus. A múlt feltárása mindig az. De itt nem csak erről van szó.
A magyar politika egyik alapvető, kimondatlan feszültsége, hogy a rendszerváltás sosem zárult le teljesen. A szereplők egy része változott, a struktúrák egy része átalakult, de a múlt árnyéka végig ott maradt. Ki volt érintett? Ki működött együtt? Ki profitált a változásokból? Ezekre a kérdésekre nem született mindenki számára megnyugtató válasz. Inkább eltolás, elhallgatás, részleges nyilvánosság lett belőle.
Egy teljes nyitás ezért nem csak történelmi igazságtétel. Politikai térképrajzolás is.
Ha valóban megtörténik az akták kereshetővé tétele, az nem egy lezárt történetet nyit meg, hanem egy élőt. Olyan kapcsolatokat, múltbeli viszonyokat, amelyek hatása ma is érződik. Ez önmagában átrendezheti a politikai viszonyokat, mert nem csak a múltat mutatja meg, hanem azt is, hogy ki milyen örökséggel van jelen a jelenben.
A másik bejelentett lépés – a privatizációs vizsgálóbizottság felállítása – még tovább megy. Itt már nem csak a múlt erkölcsi dimenziója jelenik meg, hanem a gazdasági is. Ki jutott hozzá az állami vagyonhoz? Milyen körülmények között? Volt-e állambiztonsági vagy pártállami háttér? Ez már nem emlékezetpolitika, hanem nagyon is konkrét kérdés a mai társadalmi igazságérzetről.
És itt válik a kezdeményezés igazán politikai súlyúvá.
Mert miközben a felszínen a „múlt feltárásáról” szól, valójában egy új politikai tengelyt hoz létre: az elszámoltatásét. Nem a klasszikus bal–jobb törésvonal mentén, hanem azon, hogy ki vállalja a múlt teljes nyilvánosságát, és ki nem.
Ez egyszerre lehet erő és kockázat.
Erő, mert széles társadalmi igényre épít. A rendszerváltás óta generációk nőttek fel azzal az érzéssel, hogy valami kimondatlan maradt. Hogy voltak, akik jobban jártak, és sosem derült ki pontosan, miért. Egy ilyen bejelentés ezt az érzést célozza meg.
Kockázat, mert a múlt nem szelektíven működik. Ha valóban kinyílik, akkor nem csak egy politikai oldal története kerül napvilágra. Ez az a pont, ahol a szimbolikus politika valósággá válik, és ahol már nem lehet kontrollálni, hogy kit érint és hogyan.
A kérdés tehát nem az, hogy jól hangzik-e. Hanem az, hogy végigviszik-e.
Mert a magyar politikában az ügynökakták nyilvánossága nem új ígéret. Az újdonság az lenne, ha egyszer valóban megtörténne. Ha nem csak politikai eszköz maradna, hanem ténylegesen hozzáférhetővé válna mindenki számára.
Ha ez bekövetkezik, az nem csak a múlt lezárása lehet. Hanem egy új kezdet is.
De addig ez még csak egy ígéret. Egy nagyon erős, sokat jelentő ígéret – amelynek a súlya nem a kimondásában, hanem a megvalósításában van.
